Hep Titusz: Pogány újjászületés: a lélek és a test összebékítésének szükségessége (könyvajánló)
antidogma.hu, v, 2012/02/12 - 19:00

Heterotélia – a szándékkal ellentétes eredmény, kb. ugyanazt jelenti, mint a baklövés. A gyökérmetszők vatizsálemi székhelyű internacionalista megaszektájának hazánkra rászabadított drogdílerei (vö. „a vallás a nép ópiuma”, Karl Marx) igazi „heterotélikus” baklövést követtek el, amikor 2009 szeptemberében közzétett körlevelükben http://www.antidogma.hu/node/1812 – egyebek mellett – az (új)pogányokon köszörülték a szellemi/lelki gyarmatosítóik (ti. Jahve „kiválasztottai”) szüntelen altáji tömjénezésébe nyilván már kissé belezsibbadt nyelvüket.

Ezzel ugyanis nolens volens maguk is hozzájárultak a pogányság feleszméléséhez, úgy is mondhatni: kiengedték a pogány szellemet a palackból, ahová az Magyarországon éppen az ő „áldásos” ténykedésük következtében kényszerült visszahúzódni idestova ezer éve, hogy csak időnként szabaduljon ki egy-egy szusszanásnyi időre, azon ritka alkalmakkor, amikor kedvezőnek tűnik számára a történelmi konstelláció és az intellektuális klíma.

A pogányság mint autentikus európai létforma iránti növekvő érdeklődés kielégítése szempontjából tehát a lehető legjobb időben jelent meg – számos európai nyelv után – immáron magyarul is Alain de Benoist Hogyan lehetünk pogányok? című referenciaműve, amelyben az európai Új Jobboldal spiritus rectora az Európában idegen természetűnek számító zsidókeresztény egyistenhitet állítja pellengérre, amely szerinte nem is annyira az ésszel szembeni sértés, mint inkább a spiritualitás és a szakrális eltévelyedése.

Ami a pogányokat megkülönbözteti a többiektől, alapvetően éppen az, hogy valamennyi hiedelmük eredetében rendkívüli erőfeszítés tapasztalható a tekintetben, hogy ne (csak) emberként gondolkodjanak, hanem megőrizzék a kapcsolatot a teremtés egészével, vagyis az „istenivel”. Nem csak emberként gondolkodni, hanem bikaként vagy sasként, csillagként vagy kavicsként, óceánként vagy viharként, tölgyfaként vagy forrásként is, és végül emberként és a természet teljességeként. És hogy ez a teljesség, hogy a teljes teremtés maga az istenség, a monoteista vallások számára ez a legnagyobb istentelenség. Mert a judaizmusban éppúgy, mint a kereszténységben és az iszlámban, isten nem tartozik a teremtéshez, hanem azon kívül és a fölött helyezkedik el. Ő az Egészen Más. Az Egészen Más tekintetbe vételében található a szakrális: ott és sehol másutt. Következésképpen minden emberi szellem, amely szakrális értéket tulajdonít az evilági dolgoknak (a gyökereknek, a hazának, a testnek, a saját léleknek stb.), utálatos és elköveti az istentelenség bűnét, egyszerűen azzal, hogy megpróbálja kisajátítani a kimondhatatlan fenséget, amely öröktől fogva az Egészen Máshoz tartozik. Ez tehát az a „bűn”, amely által a pogányság meghatározható.

Könyvében Alain de Benoist ezt a „bűnt” veszi védelmébe, és védőbeszéde során kimutatja, hogy a pogányság egyáltalán nem a szakrális tagadása, mint azt sokan hiszik. Éppen ellenkezőleg: azt posztulálja, hogy a szakrális elérhető az emberi létezés számára. Nem lehet tehát összetéveszteni az ateizmussal vagy az agnoszticizmussal, de szemben áll az egy istennel, aki kívül van a világon, és mégis féltékeny, és aki megtilt a teremtményeknek minden olyan spirituális tapasztalatot, amelynek tárgya az embernek a világhoz fűződő kapcsolata lenne. Az egy isten száműzött öntudatot követel az emberektől. A pogányság alapja: a teljesség elragadtatott érzésében keresni a vallást, itt és most. Ez távolról sem deszakralizálja a világot, hanem éppenséggel szakralizálja, a szó szoros értelmében szakrálisnak tartja azt.

Ha megértettük ezt, akkor a nyugati szellemtörténet nem magyarázható másként, csupán az ókor vége óta mindig újjászülető spirituális pogányság és a Keletről „importált” egyistenhit közötti szüntelen harcként, amely immáron kétezer éve tart. Ez alapján összeállítható a szakadár szellemeknek, az intelligencia ellenállóinak listája, akik a megszálló ellen szüntelenül védelmezték a másik vallást: a régi Európa vallását. Követhetjük a fonalat a IV. század végétől Pelagiusszal, a IX. században Scotus Eriugenával, a XII. században Joachim de Fioréval, majd Eckhart mesterrel, Jakob Böhmével, Giordano Brunóval, Campanellával, akiknek az utódai közé tartozik többek között Pico della Mirandola, Leonardo da Vinci vagy Erasmus. A fonál elvezet a német romantikáig és a német idealistákig, Goethéig, Fichtéig, Schellingig, és nyomon követhető Novalistól egészen Heideggerig, sőt felfedezhető Teilhard de Chardin és Saint-Exupéry esetében is.

Ebben a harcban azonban nem arról van szó, hogy visszatérnénk a pogányság régi formáihoz, mert a múltba révedéssel semmi nem jön létre, viszont nagy dolgok keletkezhetnek az eredethez való visszatérés által, mert az, ami feltámasztja az emlékezetet, feltámasztja az önazonosságot is. A XVI. század lángelméi, szakítva a megszálló gondolattal, amely Tertullianustól a skolasztikusokig megtiltotta a szellem szabad szárnyalását és elítélte a természet megismerését, a pogány gondolathoz fordultak. „Arról volt szó, hogy szemtől szemben lássák az Antikvitást”, mondja Renan. Ezek a nagy szellemek nem egy „szimpla retúrt” valósítottak meg, hanem egy újjászületést.

Ugyanígy Alain de Benoist számára arról van szó, hogy felhívjon bennünket a saját intellektuális hagyományunk újbóli birtokba vételére, de nem retrospektív, hanem kreatív módon, hogy – mint azt Heidegger írja – „a kezdet berobbanjon a jövőnkbe”. Sejthetjük, hogy nem Jupiter, Wotan vagy a Nap imádatát kell feltámasztani, hanem azt kell keresni, hogy milyen mentális armatúra, milyen ember- és világkép vezet (vissza) bennünket a legrégebbi örökségünkhöz. Így a pogány embernél egyáltalán nem közömbös megvizsgálni a vallása és a civil élete közötti kapcsolatot. Ahogyan a természetet értelemmel ruházza fel isteneket teremtve, önmagának is irányt jelöl ki ezen istenek közvetítésével, akik arra késztetik, hogy lépjen túl önmagán. Számára az istenek a saját felemelkedését „modellezik”. Ugyanezen ihlettől vezéreltetve értelemmel ruházza fel a közösségi életet, szakralizálva azt. A kollektivitás szakralitása rítusokat implikál. A rítusok fontosabbak, mint a hiedelmek, mert a rítus az, amelynek alapító ereje van. Kiszakítva az embert a világból, a monoteizmus a közösségből is kiszakítja őt, mert széttépi a polgári erények (a civizmus) és a szakrális közötti kapcsolatot. A régiek azt mondták az első zsidókeresztényekről, hogy „nem akarnak maguknak hazát, mert van egy vallásuk, nekünk viszont azért van egy vallásunk, mert van hazánk”.

Érdemes megvizsgálni azt a módot is, ahogyan a pogány ember megteremti létezését a fatalitás és a szabadakarat határán. Számára a sors mindannak a summázata, amelyet a szabad és akaratos ember megpróbált az elkerülhetetlen ellenében. Meg fogok halni, mondja a pogány, de ez a bizonyosság stimulálja a bátorságomat. A termékeny élet tragikus érzete, a teremtő erő, a létezés íze, a világ helyeslése, a hatalom és a boldogság étvágya. Az idő le fog győzni bennünket, de az időtartamot az intenzitással kell helyettesíteni a világmindenség eme régiójában, ahol a halál ugyanolyan szükségszerű, mint a Nap. Félelem és remény nélkül, a spirituális pogány harcot kezd a lehetetlen ellen. Ezáltal lép túl önmagán és szerzi meg isteni státuszát. Léteznek a determinizmusok, de létezik szabadság és akarat is, amelyek lehetővé teszik, hogy értelmet adjunk az életünknek. Ahogyan azt Alain de Benoist csodálatos módon írja, „az ember csak azzal cselekedhet, amije van, de azzal, amije van, azt tehet, amit akar”. Így beszél a spirituális pogány … Zarathustra nyomán.

A pogányság csupán szexuális szabadosság lenne? Igaz, nem ismeri a(z eredendő) bűnt, de a bűn nélküli nemiség ettől még „normalizált” lehet, miközben az egyistenhit skizofrén: egyik oldalon az erény, másikon a bűn, egyik oldalon az elkárhozott test, másikon az isteni lélek. A pogány számára a bűnnek nincs önálló létezése, viszont elismeri a személy(iség) egysége elleni hibák létét. A szexualitást szakrálisnak tartja, mint minden dolgot, a szabadosságot pedig tévedésnek. A szex egy kulcs, a szexuális megszállottság egy fal. A tabu és a tabu áthágása a monoteista mentalitás, pontosabban az embert és a világot drasztikusan szétválasztó dualista felfogásának patologikus sajátossága. A pogányság nem tiszta naturalizmus. Az ember nem csak egy természeti lény, hanem kultúrateremtő is. Ez azt jelenti, hogy önépítő, világszervező és istenteremtő. Formát ad a káosznak, ahogyan uralkodik önmagán, hogy önmaga ura legyen. Végül is ez minden kultúra tárgya. A pogány kultúra az egészséget, a szépséget, az erőt, az életet dicsőíti, de ugyanezen okból és a változás szakrális törvényei szerint az aszkétizmust és a hitet is.

A pogányság renovációját eszmei forradalomként kell érteni, és mindenekelőtt az ember és a világ dualista felfogásán való túllépésként. A pogányság örökké aktuális eredetisége abból áll, hogy az értelem alsóbbrendű konstrukciót, amelyek nem képesek túllépni a „vagy-vagy” (vagy jó, vagy rossz) választásán, az értelem felsőbbrendű konstrukcióival helyettesíti, ahonnan a létezés összes dolga az „és” (test és lélek, vallás és civizmus, rossz és jó) jele alatt szemlélhető. Mert a jó és a rossz egymásból ered, és a pogány szellemiség az ellentétek egyesülésében (coincidentia oppositorum) találja meg a csúcspontját. Ily módon Alain de Benoist szerint a pogányság komplexusok nélkül táplálkozik a jó és a rossz fájának gyümölcseiből, vagy inkább maga a pogányság ez a fa és ezáltal az egyedüli felhívás a türelemre, mert senki és semmi nem tudná számára megszemélyesíteni az abszolút rosszat, amely egyébként nem is létezik. Számára nincs örökletes bűn, és semmi szüksége megváltóra. Szemben a monoteistákkal, akik erkölcsüket az Egészen Más istentől kapják, a spirituális pogányok azt mondják, hogy az erkölcsünk az, amely felfedi nekünk az „istenit”.

„Szembe akarjuk állítani a hitet a törvénnyel, a mítoszt a logosszal, az alakulás ártatlanságát a teremtmény bűnösségével, a hatalomra törő hatalom legitimitását a szolgaság és az alázat dicsőítésével, az ember önállóságát a függésével, az akarást a tiszta rációval, az életet a problematikájával, a képet a fogalommal, a helyet a számkivetettséggel, a történelem vágyát a történelem végével, az önmagát a világra való igent-mondássá átalakító akaratot a negativitással és a visszahúzódással.” Ennél frappánsabban talán nem is fejezhető ki a pogányság és a monoteizmusok közötti zsigeri különbözőség lényege. Aki elolvassa Alain de Benoist könyvét, és megérti a benne foglaltakat, az minden bizonnyal képessé válik arra, hogy a nietzschei „legrégebbi emlékezethez” való visszatérés útját követve életvitelszerűen is megvalósítsa ezt az alapvető distinkciót, amely a „jó európaiak” számára kötelező érvényű. Most és mindörökké.